1950

A kórus életének volt egy évtizednyi időszaka (az 50-es években), amikor a Vasas Énekkar (és kapcsolt részei) szinte meghatározó szerepet játszottak a hazai amatőr zenei mozgalom irányultságának a formálásában, alakításában. Arról az időszakról van szó, amikor a háború pusztításaitól és nyomrúságától megcsömörlött tömegek újra örülni tudtak az életnek. Amikor az egész ország lakossága a háborús romok eltakarításának és a lerombolt ország újjáépítésének a lázában égett. Eközben mindenki kereste a maga helyét az új körülmények között, még az olyan spontán tevékenységi formák is, mint a karénekes mozgalom. Ámde, ennek el-, vagy meghatározására csakis akkor kerülhetett sor, amikor a politikai hatalom és a társadalmi átalakulás jellege eldőlt. Nálunk ez 1948-ban következett be. Jó jelnek ígérkezett, hogy Kodály Zoltánnal az élén megalakulhatott a Bartók Béla Szövetség, a hazai amatőr ének- és zenekarok országos szervezete, amely a félévszázada külön utakon járó polgári- és munkás énekkarok hatalmas családját immár egyetlen táborban egyesítette. Jelige, amelyet Kodály (Jankovich Ferenc szövegére) erre az alkalomra komponált, ugyancsak az ország újjáépítésére, a termelőmunka mielőbbi megindítására - és az ország felemelkedéséért - nemzeti összefogásra buzdított. Felemelő érzés volt, amikor 1949 pünkösd két napján szerte az országban, a Bartók Szövetség rendezésében (a főváros kivételével) tizenegy nagyvárosban egyidőben zajló országos zenei fesztivál valamennyi színhelyén megnyitóként, hatalmas összkarok előadásában ez a kodályi buzdítás adta meg az ünnepség alaphangulatát és eszmeiségét.

     

 


András Béla

A fesztivál után Kodály az Éneklő Nép hasábjain (1949. 6. szám) a rendezvényről így nyilatkozott: „Még sohasem történt, hogy Magyarország tizenegy városában egyetlen napon ennyi jó zene szólalt meg a nagy nyilvánosság előtt. A tízezernyi énekes munkája nem marad hatás nélkül a közízlés fejlesztésére."

Mindez a Vasas Kórus szempontjából is igen reményteljes jövőt ígért, hiszen most az új rendben többé nem kellett attól tartania, hogy a hatóság fellépésüket leállítja csak azért, mert műsorukon Kodály-Ady: Fölszállott a pává-ja szerepel. Akkor még nem tudhatták, hogy az sem lesz sokkal előnyösebb és megnyugtatóbb, ha az együttes számára hivatalból előírják: ehelyett, meg ahelyett a darab helyett miféle (esetleg művészileg jóval gyengébb) műveket hallanának szívesebben a kórus előadásában fellépései alkalmával.

Hogy ebben az új szerepkörben a Vasas Kórus mégis mindvégig példamutatót tudott produkálni, hogy a hatalomra került rendszer művészetpolitikájának követelményeit mindenkor képes volt a művészi igényesség kívánalmaival párosítani, azért ma a Vasas Kórus nem elmarasztalást, hanem dicséretet érdemei. E megállapítással nem áll ellentétben, hogy kiváló szolgálataiért, művészi eredményeiért, példamutató szerepvállalásáért az együttest 1959-ben a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntették ki. (Ezt a kitüntetést addig csak személyek kaphatták, művészeti testületnek nem adományozták.)

Kell-e bizonygatnunk, hogy ennek a kétségtelenül ellentmondásos szerepkörnek az eredményes és megnyugtató művészi megvalósulásáért a legfőbb érdem ismét a kitűnő művész-pedagógust, András Bélát illeti. Több okból is. Egyfelől, mert az időközben mesterségesen hatalmas méretűre duzzasztott „Központi Művészegyüttes" minden részlegének (férfikar, vegyeskar, operaegyüttes, szimfonikus- és fúvós­zenekar, népi együttes) repertoárján mindvégig a legértékesebb zenei hagyomá­nyok felújításán és méltó színvonalú bemutatásán fáradozott. E tekintetben kiemelésre érdemes, Erkel: Ünnepi kantátájának sikeres bemutatása, 1960-ban az Erkel Színházban. A mű 1867-ben született és sokáig elveszettnek hitték. András Béla felkutatta a kéziratát és saját maga készítette remek zongorakivonatának segítségével, a vasasok vegyeskarával, zenekarával és szólistáival nagy elismerés mellett vitte a nyilvánosság elé az értékes darabot.

András zeneszerzői minőségében is hasznára tudott lenni együttesének. Sok kisebb népdalfeldolgozása mellett egy nagylélegzetű művel is gyarapította az együttes repertoárját. Csokonai-kantátáját 1959-ben a vasas együttesek VI. országos fesztiválja keretében mutatták be. Fodor Lajos a Muzsika hasábjain (1959. júliusi szám a kórus és a szerző teljesítményéről így nyilatkozott: „Méltók voltak önmagukhoz. Abban is, amit a múlt hagyományaiból felelevenítettek, s abban is, amit a máról a mának énekeltek."... „András Béla Csokonai kantátájában, amelyben a költő jövőt álmodó sorait András a muzsika modem nyelvén teljes érzelmi és hangulati azonosulással énekli meg."

 Gondoskodott továbbá arról is, hogy kórusának művészi megújhodását ott folytassa, ahol annak idején, a 40-es években a háború abbahagyatta vele. Minden alkalmat megragadott, hogy Bartók, Kodály és követőik legigényesebb karművei minél gyakrabban, példamutató előadásban csendüljenek fel mind a férfikar, mind a vegyeskar műsorán. Bevallott célja volt, hogy ezzel más kórusokat is ilyen művek műsorra tűzésére ösztönözzön. El tudta érni, hogy 1951. február 17-i, vasas székházi ünnepi hangversenyükön Kodály egyik legremekebb kóruskompozícióját, a Mátrai képeket egykori Mestere maga vezényelje el. Akkoriban ennek amatőr kórusok köreiben igen élénk visszhangja volt.

 

A Vasas együttesnek abban is példamutatónak kellett lennie, hogy a karirodalomból a társadalmi ünnepeken, állami rendezvényeken és politikai demonstrációk alkalmával mi és hogyan szólaljon meg az azokon közreműködő, gyakran azok alaphangulatát meghatározó amatőr zenei együttesek műsorán a saját repertoárjukból. András Béla művészi irányító munkája ebben is elismerésre méltó. Fontos feladatának tekintette a munkásmozgalom hagyományaiból való gondos válogatást. Nem elégedett meg azzal, hogy közülük csak a legjobbakat, az egykor legnépszerűbbeket elevenítse fel: A Vörös Csepel-t, a Fel, vörösök, proletárokat, a Bécsi munkásinduló-t csakis saját igényes kórusfeldolgozásában és zongora helyett saját hangszerelésű zenekari kísérettel tűzte műsorára. Az egykor munkáshimnuszként tisztelt Marseillaise­t kórusának előadásában mindig a Kodály Jankovich-féle remek feldolgozásban (1948. Szabadság himnusza) hallhatta a közönség. Kodály, ugyanis a legmodernebb újruhába öltöztette ezt a nemzetközi tekintélynek örvendő dallamot. András Béla legjellegzetesebb és országszerte a legnagyobb sikert elért - ilyen témájú - alkotása az 1957-ben keletkezett Lenin-dala volt (a Rablánc a lábon nehéz volt-kezdetű). Csaknem minden nagyobb jelentőségű hivatalos ünnepségen ezt a művet a közönség mindig nagy összevont közös karok előadásában, rendszerint zenekari kísérettel hallhatta. Abban az időben a legnépszerűbb mozgalmi dal volt. A mű jelentőségét emeli, hogy ezekben az években százszámra jelentek meg nyomtatásban olyan „tömegdalok", amelyek szövegi és zenei gyengeségeik miatt sohasem váltak igazán népszerűvé. Nagyrészük az élettől, a gyakorlattól még a „kérészéletű" jelzőt sem tudta kiérdemelni. András Béla kórusának műsorán ilyeneket a közönség soha nem hallhatott. Vagyis: a Vasas Együttes - András Béla jóvoltából - el tudta kerülni, hogy bármikor, bármilyen indokkal is a zenei selejt terjesztője legyen!

Ezek után eléggé el nem ítélhető (még ha abban az időben nem is az egyedüli) anakronizmus, hogy András Bélának, a Vasas együttes 20 éven át volt kiváló művészeti vezetőjének a szakszervezet központi hivatala minden komoly és elfogadható indok nélkül felmondott, állásából elbocsátotta. Ennek akkor nem is annyira anyagi, mint inkább az erkölcsi hátrányai voltak nehezen elviselhetőek. Hónapokon át hiába próbálkozott a legilletékesebbnek vélt személyeknél (Kodály, Marosán, Gáspár Sándor, Barnáné, a minisztérium zenei osztályának vezetője, stb.) segítségért. Hiába ostromolta beadványokkal a legkülönfélébb szervek és intézmé­nyek vezetőit magyarázatért, ezekre érdemleges választ sohasem kapott. Ezért a nyolcvanas évek elején a hazai kórusmozgalom egy vérig sértett, megkeseredett, ám mindvégig nagyvonalú, tehetséges művész-pedagógust veszített el.

 

András Béla örökét 1962-ben Vass Lajos, Erkel díjas zeneszerző-karmester vette át, aki elődje példájára később az együttes szimfonikus zenekarának a karmesteri teendőit is magára vállalta. Ennek a kettős szerepének három évtizeden keresztül kiválóan megfelelt. Fellépésével az együttes élete sokat változott. A három évtized alatt a kórus és a zenekar művészi fejlődése szembetűnő felfelé ívelést mutat. Szervezeti és főleg anyagi vonatkozásban ugyanakkor sok viszontagságot kellett az együttesnek átélnie, amely az utóbbi időben szinte válságosnak mondható. Csak remélni lehet, hogy ez a jubileumi ünnepség ismét az együttesre tereli azok figyelmét, akiknek módjukban áll az együttes anyagi helyzetén javítani, ami nélkül nehéz lenne az együttes jövőjéről elmélkedni.

Amikor a 90 éves jubileum közeledtével - Vass Lajos többszöri szelíd baráti rábeszélésre - a kórus históriájának a megírását végül is elvállaltam, tisztában voltam vele, hogy nehéz, sok utánjárással járó, ám hálás feladatra vállalkozom. Megéri a fáradságot, mert előre látható volt, hogy kutatásaim nyomán nem egy átlag munkásénekkar története tárul föl előttem, hanem egy nagyon is érdekesnek és tanulságosnak ígérkező művelődéstörténeti kordokumentum, amely esetleg más, hasonló vállalkozás sikeréhez is fogódzót adhat. Vass Lajos, kérésemre az utolsó három évtized legfontosabb művészi és pedagógiai tanulságait, eseményeit folyamatosan magnószalagra mondta, hogy ezáltal erről a szakaszrőf minél tömörebb, de minél hitelesebb összefoglalót készíthessek. Akkor még nem tudhattam, - hogy is tudhattam volna - hogy mire a három évtized utolsó szakaszáról és főleg a jövő elképzeléseiről faggatnám, váratlanul, 65 évesen eltávozik az élők sorából. A nagyon várt jubileumi esztendőnek szinte a küszöbén, 1992. november 6-án vezénylésre emelkedő karjai végleg lehanyatlottak, szíve megszűnt dobogni. Minő véletlen, hogy szeretett együttesével utoljára éppen W.A. Mozart: Requiem-jének a bemutatására készült, de a vezénylést már nem tudta vállalni. Így történhetett, hogy temetése után, december 4-én a Vasas Székház dísztermében ezzel a örökértékű Mozart-művel búcsúztak tőle tanítványai, barátai, tisztelői, mesterüktől, a baráttól, a kollégától, a vasas ének- és zenekar érdemdús karmesterétől. A karmester Reményi Károly volt, a megemlékezést Takács Béla, a művészegyüttes igazgatója mondta.

 

Mindazt, amit eddig a 90 esztendős Vasas kórusról elmondtam, csupán bevezetőnek szántam, a részletekbe menő história ismertetése elé. Úgy tűnik, ennyi szükséges és elegendő is ahhoz, hogy a későbbiekben a múlt részeredményeinek a taglalása közben el ne vesszen a lényeg! Ennyi talán elég ahhoz, hogy az olvasó számára a Vasas kórus kivételes képességei, a mozgalomban betöltött - gyakran meghatározó - szerepe, ugyanakkor meglehetősen hányatott élete is egyértelmű legyen. Ezek után biztosabb alapokon indulhatunk el, hogy az elmúlt 90 év történetét kissé részleteseb­ben is áttekintsük.