A Kórus első 90 évének története

TARTALOM:

Előszó

Az előzmények

A 90 év története

I. Utánpótlás, fiatalítás és a repertoárnak az európai a cappella irányába történő kibővítése


II. Kórusnevelés, módszertani kérdések
 

III. Testvérkórusi kapcsolat a Szlovákiai Magyar Tanítók Énekkarával
 

IV. Küldetésteljesítés nemzetközi fórumokon 1963 és 1982 között
 

V. Újabb művészi sikerek, némi politikai felhanggal
 

VI. Újabb külföldi szereplések
 

VII. A hazai fellépések krónikája 1984 és 1994 között
 


VIII. Bemutatók, felújítások 1984 és 1994 között

 

IX. A Vasas Kórus repertoárján szereplő Vass Lajos művek jegyzéke
bemutatásuk időrendjében 1960 és 1992 között
 

X. Pár mondat a jubileumról,

 

A Vasas Kórus névsora 1994-ben

 

 


Előszó

A vasasok központi énekkarának 90 éves története a maga nemében példa értékű. Nem azért, mintha - akár csak a munkásénekkarok körében is - ne létezett volna különb nála, hanem mert a Vasas Kórus a kezdetektől napjainkig mindig a hazai karénekes tábor élvonalába tartozott és mert fejlődésén, sorsának alakulásán pontosan nyomon követhetők azok a változások, amelyek ebben a 90 esztendőben az egész magyar karének-kultúra históriáját jellemezték. A kórus hírnevének emelkedésén és hullámvölgyein, sikerein és kudarcain mint cseppben a tenger tükröződik az egész. Aki tehát a Vasas kórus életútját áttekinti, az előtt a hazai karénekkultúra - különösen a munkásénekkari mozgalom - minden erénye és gyengéje, zenei- és társadalmi presztízsének alakulása feltárni.

Az életút, amelyet a Vasas Kórus csaknem egy évszázad alatt végigjárt, - miként kóruskultúránk egészéé - nem volt zökkenőmentes. Nem csupán a két világháború pusztításai, a belső forrongások és társadalmi-politikai rendszerváltozások következ­tében. Azért is. Hiszen az ezek nyomán keletkezett hosszabb-rövidebb kényszerszü­netek, a háború okozta súlyos vérveszteségek mind az egyes kórusokat, mind az egész énekes tábort igen érzékenyen érintették. A jövő formálódása szempontjából azonban a hosszantartó művészeti jellegű megújhodási folyamat „átvészelése" csaknem ekkora mértékű megpróbáltatást jelentett mind a kórusokra külön-külön, mind országos szervezeteikre, a két dalosszövetségre.

Az a két évtized (1920-1940), amely alatt az egész magyar karénekkultúra művészi megújhodása végbement, s eközben az egykor esztétikai mércével alig minősíthető Liedertafel-dalár mozgalomból európai rangú művészi tevékenység jött létre, nem csekély erőfeszítések árán valósulhatott csak meg. Akadtak együttesek szép számmal, amelyek ebben a hosszantartó küzdelemben elvéreztek. Feloszlottak, vagy teljesen átalakultak, esetleg tagságuk többsége kicserélődött. E megújhodási folyamat, amelyben a Bartók-Kodály nevével fémjelzett zenei progresszió felülkerekedése és teljes győzelme volt a tét, a hazai karénekkultúra történetében korszakváltó jelentőségű. Az a keserves vajúdás, amely mind az egyes kórusoktól, mind szövetségeiktől az évszázados Liedertafel-beidegződésekkel való szembefordulást és a modern, új magyar zene el- és befogadását követelte meg - valamennyiüket alaposan megviselte. Már a férfikarok évszázados egyeduralmának a megtörése is súlyos nehézségekkel járt. Akadt kiváló férfikar, amelynek az életében a vegyeskarrá alakulás tapintatlan erőltetése előbb palotaforradalmat, majd a kórus teljes szétesését idézte elő.

Másokat az újszerű kóruszene elsajátításának művészi-pedagógiai követelményei rendítettek meg hitükben, hogy a nehéz feladattal előbb-utóbb sikerrel megbírkózhatnak..' Karnagya válogatta, hogy ki, milyen eséllyel foghatott hozzá a kemény pedagógiai tortúrához, hiszen többségüknek maguknak is meg kellett bírkózniuk saját Liedertafelhez szokott ízlésük-megreformálásával. Amely együtteseknél a vállalkozás sikerrel járt, valójában nemcsak az énekkar tagsága, hanem a művészeti vezetőjük is vizsgázott. Kivételt azok a karvezetők képeztek, akik az új zenei irányzattal már tanulmányaik során megismerkedtek, esetleg azon nevelkedtek.

A Vasas Kórus azon szerencsés munkásénekkarok egyike, amely a fentebb vázolt megújhodási folyamat nehézségeit kiváló karvezetők segítségével küzdötte le. Talán a „leküzdötte" kifejezés helyett találóbb lenne az „élte meg", mert a vasasok az eléjük tornyosuló művészi akadályokat - láthatóan - fölényes biztonsággal vették. Nem csoda. Az átmenet szempontjából a legkényesebb esztendőkben (1934-1941), amikor a kórusok és szövetségeik éppen a döntő ütközetre készülődtek, hogy a zenében a maradiság jelzőjétől megszabadulhassanak, ők két jónevű és kiváló képességű karvezetőt tudtak maguk mellé állítani, hogy saját döntő ütközetüket levezényeljék:

- 1934-1937, Kézdy Krén Géza a szövetség művészi bizottságának tagja, kiváló karvezető. Különösen a hangképzésben alaposan képzett pedagógus-muzsikus, akinek tanulmánya e témában a szövetség közlönyében folytatásokban jelent meg. Krén Géza az unisono népdaléneklés első, bátor kezdeményezője, aki erre vonatkozó elvi álláspontját nyílt vitában is meg tudta védeni. A kísérletét éppen a Vasas Kóruson végezte el. A kórust Novák Károlytól, dr.. Újj József országos karnagy helyettesétől vette át, aki 1926-tól 1934-ig irányította a kórus művészi munkáját.

- Kézdy Krén Gézát 1937-ben András (Endre) Béla, volt Kodály-növendék követte a pulpituson, akinek végkép nem okozott gondot az új magyar zene elfogadtatása a dalosokkal. Így minden tudását és pedagógiai érzékét kórusának nevelésére, fellépéseinek művészi előkészítésére és sikeres levezetésére fordíthatta. 1937 és 1941 között vezette, irányította a kórus művészi munkáját. Rövid kolozsvári operai ténykedése után a Vasas Kórus vezetőségének néhány tagja budapesti lakásán kereste fel őt (Bodnár László, Csapó András, Kiss Ernő és Polgár József) és csak annyit mondtak: „A Vasasok visszavárnak!" S András Béla a hívó szóra visszament, hogy közkívánatra ott folytassa, ahol pár éve a munkát abbahagyta. Két kisebb megszakítást leszámítva, András Béla kereken 20 éven át irányította szeretett kórusának művészi tevékenységét.

András Béla pedagógiai tapintatára jellemző, hogy a Vasasnál a vegyeskarrá való átalakulást egyáltalán nem siettette. Csak 1948-ban látta elérkezettnek az időt ennek az érzékeny operációnak a végrehajtására. Igaza volt: akkor sem ment simán. Viszont a vegyeskar első programjának a középpontjában azonnal Kodály hatalmas kórusfreskóját, a Mátrai képeket hallhatta a kórus közönsége.

A Vasas Kórus, művészi sikerei ellenére, a 30-as években nem mindig volt az illetékes hatóságoknak a kegyeltje, sőt! Ám, amikor a kórus boldogulása elé éppen a legdrasztikusabb eszközökkel gördítettek akadályokat, a kórus kivételes adottságai és képességei mindig nyilvánvalóak voltak. Egy eset a sok közül: 1939. március 26-án a munkás dalosszövetség a Zeneakadémia nagytermében, a polgáriak szövetségét is megelőzve ezzel, Bartók és Kodály karművekből ünnepi hangversenyt rendezett. (A munkáskórusok száma ezidőben 80 körül volt, míg a polgáriak szövetségének félezernél több tagegyesülete működött szerte az országban.) A nevezetes hangverseny szereplői között a Vas- és Fémmunkások Dalkarának a nevét is ott találjuk.

 Tóth Aladár a Pesti Naplóban (1939. március 30.) az eseményt így méltatta: „Ez a hangverseny a szezon legértékesebb, legnagyobb jelentőségű zenei eseménye volt"... „Legfőbb, legmeggyőzőbb értéke: az a mélységesen alázatos és nemes egyszerűség, amellyel a munkásdalárdák kulturális feladatukat megoldották. Ezen a koncerten a hivalkodásnak, hamis pátosznak, olcsó nagyhangúságnak a nyomát sem találtuk." A terjedelmes méltatás végén a neves kritikus a szereplő kórusokat és karnagyaikat név szerint is felsorolja, majd sorait imígyen zárja: „... kitűnő énekeseiket szeretnénk keblünkre ölelni, csakúgy, mint a Budapesti Vasas Dalkör énekeseit is, akik Kodály­számukat (Ady: Fölszállott a páva) hatósági letiltás folytán, sajnos nem adhatták elő!"

 Köztudott, hogy a Fölszállott a páva, Kodály remek új férfikari műve a munkás dalosszövetség felkérésére készült. Az alkalom Ady születésének 60. és a dalosszövetség megalakulásának 30. évfordulója volt. 1937. december 12-én a Városi Színházban 500 tagú összevont kórus mutatta be, Újj József vezényletével. Ám a műnek nem ez volt az ősbemutatója. Pár héttel korábban (1937. november 7-én) a Zeneakadémián, a Márciusi Front Bartók-Kodály estjén hangzott el először a nagy nyilvánosság előtt. Az érdem András Béláé, aki valahogy hozzájutott az új mű kéziratához és a Fővárosi Gázművek férfikarával elsöprő sikert aratott vele, a szerző jelenlétében. András Béla akkoriban vette át Krén Gézától a Vasas Kórus vezetését, s magától értetődőnek tartotta, hogy az új remek Kodály-művet a Vasas Kórussal is mielőbb bemutathassa. Eszébe sem jutott, hogy a Gázművek kórusa a polgári, a Vasas Kórus pedig a munkások szövetségéhez tartozik, s a cenzúra utóbbiak műsorán az új Kodály-művet nemkívánatosnak fogja ítélni. Az 1939­es hatósági letiltás után a Vasas Kórus és karnagya számára valóságos győzelmi ünnepnek tűnt, amikor a későbbi években-éppen a Vasas Székházban-titokban „csak azért is!" több alkalommal előadhatták a ,,Pává"-t. Közönségük minden esetben kitüntető tapssal jutalmazta a bátor dalosokat és karnagyukat. A Vasas-matinék ehhez remek keretet biztosítottak a kórus számára. 1937 és 1943 között rendszeres időközönként sorra kerülő matinékon a legkiválóbb szóló-művészek (Baló Elemér, Bulla Elma, Békefi László,

Hont Erzsi, Neményi Lili, Somló István, Liontas Konstantin, stb.) működtek közre, a megnyitót vagy az ünnepi beszédet pedig többízben Szakasits Árpád mondta. Így volt ez az 1942. március 15-i nevezetes ünnepi matinén is, amikor Szakasits beszédében azt az Adyt idézte, aki valójában „Hírrel hirdette, hogy másképpen lesz holnap". Erre a beszédre nagyszerűen rímelt a Vasas Kórus száma, Kodály-Ady: Fölszállott a pává-ja. A siker nagyobb volt, mint korábban bármikor.

 Ezekkel a „csak azért is!" szereplésekkel a Vasas Kórus - Szakasitssal együtt - többet tett Kodály eszmeiségének a népszerűsítéséért, mintha 1937-ben nem a Gázgyáriak, hanem ők mutatták volna be az új Kodály művet. A kezdetben ártatlan kórusművet így tulajdonképpen a hatóságok ostoba packázásai emelték az évek során fokozato­san, szimbolikus jelentőségű alkotássá: 1942-ben a kórusmozgalomban a „Páva" lett a függetlenség eszméjének a legpregnánsabb kifejezője.

 Megjegyzésre érdemes, hogy a kényszerű háborús szünet után, 1945. október 6-án, a vasasok székházában András Béla és kórusa első dolga volt, hogy Kodály-est keretében tisztelegjen a Mester előtt. Ezen a Karádi nóták, a Cú, föl lovam, a Kit kéne elvenni és a Huszt mellett a Fölszállott a páva is fölhangzott a műsorukon. Ezek után joggal hangoztathatjuk, hogy a Vasas Kórusnál valóban sikerrel zárult a művészeti korszakváltás, pontosabban: az új magyar zene győzedelmeskedése a Liedertafeles múlt felett, ami végül is nagyrészt András Béla érdeme.