Az előzmények

Az előzmények

A közösségi ének klasszikus formája, az énekkar hazánkban elég későn vált országosan népszerűvé. Addigra Európa nagyrészén, de főleg Angliában, Németalföl­dön, Francia-, Olasz- és Németországban az a cappella (hangszerkíséret nélküli) éneklés több évszázados fejlődésen ment át. Egy időben, a XVII. században úgy tűnt, mintha szerepe visszaesett volna: A hangszeres zene rohamos fejlődése és népszerűs­ége egy ideig háttérbe szorította az a cappella előadást, ám utána, úgy a XIX. század elején, leginkább Angliában és Németországban a daloskörök minden addiginál nagyobb számban terjedtek el. Ennek a harmadvirágzásnak a burjánzása ért el hozzánk is. Éppen akkor, amikor nálunk a nemzetté válás folyamatában az énekkar (a dalárda) szinte mással nem helyettesíthető szolgálatot tölthetett be: a magyar zene legfrissebb vívmányainak a közvetítője lett a szerzők és a nép között; szövegében telítve a nemzeti függetlenség eszméjével. Ezt az időszakot nálunk reformkornak nevezik (1825-1848).

Mindez nem jelenti azt, mintha nálunk korábban az énekkar ismeretlen lett volna. Erről szó sincs. Éppen csak a széleskörű elterjedésének nem voltak meg hazánkban az ehhez szükséges feltételek. Okainak még a hézagos felvázolása is hosszabb fejtegetést igényelne. A karének hazánkban évszázadokon át, főleg a királyi- és fejedelmi udvarokban volt otthonos. Igaz, azok műsorán az európai reneszánsz kultúra legértékesebb rétegei is fellelhetők voltak. Valamivel szélesebb körben való elterjedtséget hozott később az iskolákban, kollégiumokban és a templomi szertartásokon szerephez jutó karének. Erről érdemes kissé bővebben is szólnunk, de előbb térjünk vissza a királyi- és fejedelmi udvarok zenei életéhez.

 

Már Nagy Lajos (1326-1382) és Zsigmond (1387-1437) udvarában is működött énekkar (cappella), de ezekről bővebbet nem tudunk. Annál többet Mátyás és Beatrix kórusairól, amelyek európai hírnévre tettek szert. A budai Hofkapelle ének­és zenekara 1485-ben elérte a 40 főt. Zeneszerző-karmesternek Beatrix a kiváló flamand muzsikust, Johannes Stockem-et szerződtette, aki az együttest bőségesen ellátta énekelnivalóval: motettákkal, misékkel, madrigálokkal. Jean Moliet francia történész szerint a budai Hofkapelle-t a XV. században Európában a leghíresebb zenei együttesként tartották számon.

Mátyás halála után II. Ulászló (1490-1526) és különösen II. Lajos (1516-1526), annak is főleg a felesége, Mária volt igen bőkezű mecénása a művészeteknek, benne a zenének. Mária udvari énekkara élére művészeti vezetőnek nem kisebb személyiségeket szerződtetett, mint Adrien Willaer-t (1840-1526) és Thomas Stolzer-t (1450-1526). Madrigáljaik később az erdélyi fejedelmi udvarokban is fellelhetők voltak. Állítólag mindketten a mohácsi csatában vesztették életüket.

A XVI.-XVII. században a török megszállás miatt három részre szakadt országnak leginkább a keleti felében, a Báthoriak udvarában tudunk rendkívül élénk és magas színvonalú zenei életről. Báthori Zsigmond udvarában élt és alkotott sok éven át Giovanni Battista Mosto (?-1596) észak-olasz zeneszerző, aki a fejedelmi gondoskodást - többek közt - egy 21 madrigált tartalmazó kötettel hálálta meg. Ezek ma hanglemezen is hozzáférhetők: (1978-ban a Mosto-madrigálokat a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola kamarakórusa előadásában, Párkai István vezényletével a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat rögzítette lemezre.)

Az egyházi iskolákban nálunk a középkortól kezdve országszerte létezett karének. Az ország nyugati részén a katolikus vidékeken nyelve német, vagy latin volt, irodalma az európai egyházi zene. Keleten, főleg Erdélyben, a protestáns berkekben nyelve magyar, irodalma a XVIII. századtól a Goudimel-féle francia zsoltáros könyvből való, Szenczi Molnár Albert kitűnő magyar fordításában. A nyugati végeken még a XVI. század utóján az a capella éneklést az iskolákból is, a templomokból is kiszorította az új divat, az instrumentális zene (Batizi László: A magyar muzsika hőskora és jelene, Bp., 1944. 224-301. old.). Ugyanakkor Erdélyben, Debrecenben, Sárospatakon és másutt az iskolában és a templomban az a cappella előadás fellendülését éppen a protestantizmus hangszerellenessége idézte elő.

A XVIII. században a debreceni Maróthi György (1715-1744) matematika professzor a magyar többszólamú éneklés elméletét is kidolgozta, ami protestáns berkekben igen gyorsan elterjedt.

Az első kollégiumi énekkar, amelynek repertoárján nem csak az iskolai és templomi szükségletek kielégítésére alkalmas művek voltak megtalálhatók, hanem a családi- és társadalmi rendezvényekre valók is (keresztelőre, esküvőre, temetésre, táncmulatságra stb.), a Sárospataki Kollégiumi Énekkar volt. Állandó műsorszámaik közül való az a diákdal, amelyet az iskolások Farkas Ferenc feldolgozásában ma is gyakran énekelnek.

A patakiak műsorán az egyházi mellett a világi irodalom olymértékben otthonos lett, hogy azon még a francia felvilágosodás híres rebellis dala, a Marseillaise is helyet kapott. A Verseghy-féle Marsziliai-ének-et 1798-ban többször is előadták, pedig fordítója már ekkor börtönben ült, a magyar jakobinusok pedig már három évvel korábban életükkel fizettek a francia forradalom eszméinek terjesztéséért.

A hazai karéneklés első nagy fejezete a reformkorban bontakozott ki. Az utolsó rendi országgyűlések kedvező légkörében gyorsan elterjedtek a friss nemzeti zeneirodalom termékei. Kottáikon még meg sem száradt a tinta, s a sorra alakuló énekkarok (daláregyesületek) azonnal munkához láttak, hogy a közönséggel mielőbb megismertessék azokat. Erkel új operáinak kardalai hamarosan önállósították magukat, s a dalárdák kézről kézre adták kottáikat. Erkel mellett Egressy, Liszt és Mosonyi szerzeményei terjedtek el a leggyorsabban a nemzeti függetlenséget hirdető dalárdák körében.

 

Nem lehet csodálni, hogy ilyen körülmények között Erkel és társai a szabadságharc leverése után újjáéledő dalármozgalomtól talán túlzottan is sokat vártak. Annak ellenére nem, hogy ezt a zenélési formációt akkortájt készen vettük át a műzenei műveltségben előttünk járó szomszédainktól:  főleg az osztrákoktól és a németektől. „Célunk haza és haladás! Céljaink elérésében valamennyi zenei intézmény között első helyen állnak a dalárdák, melyek a legmélyebbre bocsátják gyökereiket, melyben és mely által a XIX. század zenéje a legszélesebb magyar rétegek mindennapos szellemi tápláléka lesz. A daláregyesületek már eleve azzal a céllal születnek, hogy dalban egyesülve hirdetői, terjesztői legyenek a nemzetiség eszméjének s a hazafiúi érzelmeknek. Őrájuk hárul a feladat a közönség műízlését nevelni és általában a helyes zenei irány terjedését előmozdítani, mert a dalárdák közvetlenül érintkeznek a néppel... A dalárdák hivatásuknál fogva közvetítők a komolyabb művészet és a közönség között." (Zenészeti Lapok, 1868. augusztus)

 

Annak megítéléséhez, hogy ez a felfokozott várakozás a múlt századi dalosmozgalommal szemben nem volt-e hiú remény, álljon itt egy neves századvégi muzikológus, Hackl N. Lajos nyilatkozata e kérdésről: „Magyarország kulturális egyesületei között egynek sem jutott akkora feladat a nemzeti szellem ápolásában, mint az Országos Daláregyesületnek, amely mindennemű anyagi támogatás és segélyezés nélkül a művészet fegyverével ekkora tért tudott hódítani széles e hazában." (Hackl N. Lajos: Az éneklés gyakorlati kézikönyve, Bp., 1905-70. old.) Nem valószínű, hogy a szerző tévedett, vagy bármi okból eltúlozta volna a valóságot.

        

A századforduló közeledtével és az iparosodás fejlődésével egyre erőteljesebben bontakozott ki, honosodott meg nálunk a munkásság kulturális és ezen belül a zenei tevékenysége. A munkások énekkari mozgalma irodalmában, stílusában sokáig erősen magán viselte a mintának tekintett osztrák és német munkásdalárdák arculatát. Érthető, hiszen a hazai iparunkban az igényesebb szakmunkásrétegek igen tekintélyes hányada a szomszédos osztrák-német és a cseh-morva területről származott hozzánk. (Ez a hasonlóság a hazai üzemi- és bányász-zenekarok,  fúvós együttesek stílusára és irodalmára talán még a dalárdáknál is jellemzőbb volt.)

 

A Vasas Kórus, amely 1903-ban alakult, nem tartozott a nálunk legkorábban létesült munkáskórusok közé. A sütőmunkások énekkara pl. 1889-ben, már megalakulása után azon fáradozott, hogy a maga erejével is hozzájáruljon saját érdekképviseleti szervük, a sütőmunkások szakszervezetének megalakulásához. Történeti tény, hogy ebben a legfőbb érdem valóban a dalárda tagjait illeti.

 

A kilencvenes években többségében területi jellegű munkásénekkarok alakultak. Ezen azt kell érteni, hogy tagjaik nem egy-egy üzem, vállalat dolgozóiból, tehát szakma szerint, hanem lakóhelyükhöz közel, vegyes szakmai összetételben verbuválódtak. Elnevezésük is erre utal: Budapesti-, Szegedi-, Pesterzsébeti-, stb. Általános Munkásdalkör, Kispesti Szervezett Munkások Dalkara, újpesti Munkásképző Egylet Dalköre. A szakmák szerint alakult munkáskórusok (a vasasok, a kőművesek, a fások, a bőrösök, stb.) legtöbbje a századforduló körül, a nagy városépítkezések fellendülése idején jött létre.